Peti bácsi blogja

Küldeném mindenkinek, aki szereti… Vagy mi a túró… Túró a fülébe mindenkinek, pláne, ha az E-ON-nak dolgozik. Olvassátok hát szép mesém a megalázott királyfiról, aki majdnem tökön szúrta magát nagy-nagy keservében! (bárcsak mese volna!)

Történt pedig egyszer, hogy a fiatal királyfi (hiszen a királyfik mindig fiatalok) átvette egy önkormányzati ingatlan (lásd: lakás!) bérleti jogát, annak minden kötelezettségével, örömével, s még több bánatával. Így a királyfi, hogy méltó legyen ügyintézésben megfáradt és elhullott elődeihez, elkezdett azon fáradozni, hogy ne csak a bérlemény legyen az Ő nevén, a havonta kézbesített lakbércsekkel szentesítve, hanem minden más közüzemi szolgáltatónak is be akart mutatkozni – mint új fogyasztó. S gondolta: szépen sorjában fel is keresi őket… előbb telefonon, majd levélben, később ímélben… majd újból telefonon és levélben és levélben és ímélben és ímélben és telefonon és faxon (!!!) is… Mikoron így teltek-múltak a dolgos hétköznapok és a még dolgosabb hétvégék, kezdett marhára belefáradni. Időnként még próbálkozott – néha még személyesen is elbátorkodott a Szolgáltatók nagy-nagy fényűző palotáiba, melyeket a tréfás kedvű szolgáltatók anno Ügyfélszolgálatnak kereszteltek, s mely helyeken ugyan semmire sem jutott, ám sok szabadsága ráment… és persze életének legszebb évei.

Így aztán – belefáradva a nagy magyar ügyintézésbe – időnként azt gondolta magában: Fizetem én az előző bérlő nevére érkező számlákat az igénybe vett szolgáltatásokért, így nem lehetek jogcím nélküli vételező, a többi meg le van szarva, egyszer hátha csak sikerül elérni az életben azt, hogy hivatalosan  a nevemre írathassam azokat a ludvérc-bújta mérőórákat, addig meg fizetek, mint jóbolond – hogy tennék oda a villanyórájukat, ahova gondolom! – Ilyen vidáman múlt el majd’ hat esztendő, míg egy kora őszi napon, meg nem állott egy jóságos anyóka a királyfi és b. neje kapujában. Ő volt az, kit az Ég küldött (és az elektromos szolgáltató egyik leányvállalata), hogy a kezébe adja a kulcsát azon csodás titkoknak, melyek segítségével új(!), saját(!) szerződéshez juthat hőn szeretett Szolgáltatójánál. Az angyali mosolyú és valóban segítőkész Anyóka a királyfi kezébe adta mindazt, amivel megfejtheti a mérőátírás minden titkát és talányát.

Volt is nagy öröm: A királyfi és b. neje világraszóló űrlapletöltésbe,-kitöltésbe, szerződés másolat (és minden, ami még kellett) készítésbe fogtak, majd mikoron összegyűlt a sok fontos írat, pontos címmel és iránytószámmal ellátott, megfelelően felbélyegzett borítékba tették midazt, és feladták Postán ajánlva ÉS sürgősségi kézbesítéssel – ez ugyan sokkal többe került, dehát gondolták: egyszer élünk, majd visszakapjuk ezt a sok jóságot, ha máskor nem, hát következő életünkben…

Éltek hát boldogan, várván az Új, a Valódi, a nagybetűs SAJÁT SZERZŐDÉSt. Így telt el egy hét, két hét. Egy hónap, két hónap…és…

…és munkaruházatba bújtatott emberek jelentek meg a királyfi és b. neje bérleménye előtt. Megörvendett a királyfi: Végre! Történt valami!  Ám az európai szabványoknak is megfelelő ruházatot viselő emberek azt mondták, hogy: Ők ugyan nem hoztak semmiféle szerződést, és nem is tudnak róla… meg különben is azért jöttek, hogy kikapcsolják az áramot, mert itten szerződés nélküli vételezés forog fenn, sérelmükre… és ezt egyedül és kizárólag a mérőszekrényben elhelyezett hálózati kismegszakító lekapcsolásával és annak ólomzárral történő fixációjával tudják orvosolni!!! És már haladtak is a fent említett épületvillamossági bútorzat irányába, nagy elszántsággal lelkükben. Mire a királyfi (nélkülözvén b. neje higgadtságát, aki már az első mondat után cipóra verte volna mindkét munkaruhás arcát, fenyegetőzések és kocsisokat megszégyenítő szitokáradat kíséretében) csak kb. annyit nyöggöt, hogy: Bammeg, akkó most mi van?!  A jóemberek közölték vele, hogy ők még a nap folyamán az aktuális helységben folytatják további áldásos tevékenységüket, és ha netán sikerülne elintézni a dógokat a nap folyamán, és netán kiértesítik őket mobil távbeszélő készülékükön keresztül, hát akkor talán visszajönnek és talán visszakapcsolják azt a fránya áramot – és ezáltal világossággal töltik el újra a bérleményt, valamint annak lakóinak és majdani leszármazottainak életét… Addig is hagynak ők itt egy visszakapcsolási megrendelő lapot, meg egy hamarjában befizetendő, igen nagy summáról kiállított csekket. Oszt, viszonlátás.

Ekkor kezdődött az a majd’ huszonnégy órás rémálommal átszőtt ámokfutás, mely végül is “sikeresen” zárult. S mely végére a királyfi és b. neje visszakapta a jogot arra, hogy villanyáramot használhasson lakásában.

Ámde: először be kellett fizetni a kapott csekket, mert addig szóba sem állt velük senki. Utána: több, órákig tartó telefonálás , és minden környezetükben élő és dolgozó ember segítségével megszerezni minden íratot újból…és elküldeni faxon, telefonon egyeztetni és egyezkedni… reménykedni és várni a szerelőket: hátha estig mégis!!! DE mégsem!!!!! Aztán: reggeli helyett újból telefonálni és könyörögni, majd fenyegetőzni… Mert, mint mondták: Ők tegnap semmilyen faxot nem kaptak. (ANYÁD!) Közben a központban egy lelkiismeretes ügyintéző már készíti az új SZERZŐDÉSt, amit majd postáznak, de most először: végelszámolás, adatközlés, banki átutalás. A banki átutalás igazolásának elfaxolása, hogy visszavonhatatlanul, stb… Majd az összes minden újbóli elfaxolása, biztos, ami biztos. Plussz még egy kérvény, a visszakapcsolási díj befizetésének igazolásának mellékelésével.  Agybaj, idegbaj.  NEM BAJ, ma már talán lesz áram…(!)

Várakozás – szertefoszlott remények romjain – és még várakozás….

…ÉS IGEN, HEURÉKA!!! Csekély huszonnyolc (!) óra elteltével, újra forog a villanyóra fémkereke… Mit forog: pörög, száguld megállíthatatlanul. Átengedvén magán az elektromosságot, át, be egészen a lakásba, minden egyes fogysztót ellátva immár az éltető Feszültséggel ! S csak száguld a megannyi Volt, amiről már azt hittük, sose lesz – a miénk (is).

Ám, kedves olvasó, nem lenne teljes a történet az alábbi két kis kiegészítés nélkül:

1. Az időközben -telefonon- felkeresett fogyasztóvédő hivatalnok azzal nyugtatta a királyfit és b. nejét, hogy ilyen jogcímen, t.i.: szerződés nélküli vételezés, jelen esetben a hálózatból való kikapcsolást a szolgáltató, a magyar törvények alapján, nem hajthatta volna végre. De Ők jelenleg nem intézkedhetnek az ügyben, mert az ilyenfajta esetek majd csak 2008. január elsejétől tartoznak hatáskörükbe.  PUFF!!! Ilyen az erkölcsi győzelem magyar módra… Mindegy: GYŐZTÜNK…BELEHALTUNK, MEGALÁZTAK, SÁRBATIPORTÁK HŐSI, POFONOK SZABDALTA ORCÁNKAT, DE MI GYŐZTÜNK!!! (valaki, légyszi, segítsen fel! köszi!)

2. A kikapcsolás napjának estjén, mikor a királyfi és b. neje hazatért fáradtan, sötétbe borult otthonukba, valami szöget ütött a királyfi fejébe… (ha olcsón adnám magam, itt azt írnám: Kalapács!) Mivel Ő (mármint a királyfi) sok éve dolgozik közalkalmazottként, sikerült kiismernie a magyar dolgozók munkába vetett hitét, ahhoz való hozzáállását, nem kevésbé az általuk végzett munkafolyamatok precizitását… és arra jutott (elemlámpát ragadván magához), hogy megtekinti azt a lekapcsolást, meg azt a fránya ólomzárat. Mire a szekrényhez ért már kezdett párologni dühe, és letett azon szándékáról is, hogy csípőfogóval eltávolítja a jogtalanul felhelyezett drótot, végén azzal az undorító ólombizbasszal… ÉS MEGINT GYŐZÖTT!!! Vagyis inkább az anyag hatalma a szolgáltató akarata fölött… Ugyanis – ahogy a királyfi és b. neje sejtette – azok a százszor is elátkozott szerelők, az EU-szabvány ruhájukban, ismét trehány munkát végeztek: az ólomzár drótját pont csak annyival hagyták hosszabbra, hogy a kapcsolót (zárral együtt) ON állába lehessen tolni, fordítani, roncsolások nélkül, úgyszólván észrevétlenül, s majdan felderíthetetlenül…

Így történt, hogy a királyfi és b. neje azt a sötét-hideg éjszakát lámpafénynél, televíziózással töltötte; és álmuk is sokkal édesebb volt így, hogy tudták: megtalálták a porszemet a fogaskerekek közt, azt az aprócska kis rést a mechanizmus atombiztos pajzsán, és hogy (vissza)élhettek mindezek tudásával, a JÓT SZOLGÁLVA!!! Magukat.

Ez volt tehát a királyfi és b. neje cseppnyi tragikomédiája a nagy Valóságban. A harc véget ért. A lelkek nyugszanak. Csendes a felszín. Ám a háborúnak -ők is tudják- még nincs vége. Hamarosan jönnek az újabb összecsapások, jön az új ellenfél, az eddig legyőzhetetlennek tűnő: GÁZSZOLGÁLTATÓ…

Jó éjszakát, gyerekek!

Ha mögmondtam, mögmondtam… a lú a Ban… Mindegy! Szóval most úgy döntöttem, hogy teszek kissé minden kötelezettségemre, csak hogy kedvére tegyek néhány elvetemült emberkének – t.i. akik olvasni szoktak (engem is). Pedig lenne rengeteg dógom, de nem érdekel. Dógozzon, aki nem szégyelli! Mindenki elmehet a búsba… vagy tüntetni Kossuth térre, általános sztrájkolni, meg menekülősdit játszani rohamrendőrökkel. Villamost megállítani, molotov-koktélozni (nem rázva, keverve!), monnyon le-zni, meg hasonló vidám népi tréfákat űzni – a néppel. Biztos én is jól érezném magam egy ilyen helyen. Igaz csak a tömeggel, meg a tömegek pszichológiájával vannak gondjaim. Túl sokat tanultam róla. ( mi fenéért kellett annyiszor vizsgázni pszichóból, Dr. Schmerz ?!) Szóval, biztos jó az a népi fogócska, amit polgártársaink játszanak el időről időre nemzetünk fővárosában. Szerintem én olyat nem is tudnék… Az én lábaimmail szaladgálni ott? Há’ bolondok ezek?! Dógzok inkább a munkahelyemen, meg néha otthun is, csak tüntetni ne kelljen már. Meg hogy háború se legyen, ja, az is nagyon fontos, meg néha a palackorrú delfinek is eszembe jutnak, már hogy őket is menteni kéne megfele – pláne jómagamtól. De tudnak azok is úszni, úgyhogy oldják meg. Mer’ az jó, hogy én is tudok úszni (papírom is van róla, meg sípom is, bizony, és használom is, ha nem viselkedsz, te állat!), de hogy néznék már ki ott a delfinek közt, mentegetőzve őket. Még jó, hogy az én szolgálati úszóbugyim nem piros, mint a Hászelhoff Dávidnak. Hortobágyische Béjvaccs… Na, azt sokan megnéznék, szerintem. Vidéki, paraszt cingármacsó és a macskónadrág. Höhh!!! Valszeg, csapadékosra vigyorognám még a szolibugyimat is… Ahogy ott senderednék megannyi palackorrú állat között a habokban, és a fürdőzők tömege pedig általános sztrájkolna azért, hogy minden Teszkóban vissza lehessen váltani a delfinek palackját a’ órukró’!!!! Magyar virtus, jöjj elő! (ja, meg szabadságot Svájcnak!)

Tehát kimaradok a tömegek hisztériájából. Max a strand medencéjében szelem a habokat. Vagy habom a szeleket – majd kiderül. Nem köll nékem a monnyon le… Van itthon is elég ökörség. Munkahely, asszony, meg úgy általában. Meg az a böszme nagy fáradtság, ami ilyenkor elkap engem, télidő közelében. Reumások, hajrá! Járókeretre fel! Igazodj! Mindegy, csak állj fel. Jól van, ügyes. Nesze, cúkor! Oszt egyé, e!!! Ja, viccesek ezek az izületek. Amikor az ember mindkét lábára sánta, akkor már tök úgy jár, mintha egészséges lenne. Csak a csípőizületek bedurranása látványos. Egyesek szemében az ilyenkor fellépő mozgáskoordinációs zavarok azt sejtetik, hogy az illető most esett túl valami urológia beavatkozáson, vagy csak hepajkodott kicsit este a matrózhaverokkal, a Kék Osztrigában. Homó Defectus! Nem akarom elmagyarázni egyik agyhúgykövesnek sem, hogy hogyan alakulnak ki ezek a problémák és miért. Kívánom nekik, hogy érezzék! Az a ganef dolog, nem a gumilövedék. Magyar testvéreim, mindenki bekaphatja az összes másodlagos nemi jegyemet! Aki csak szarakodik, az szarban végzi…………………..Jajj, durvulok… Pihen, nyugszik, bevesz gyógyszert, lazít! Na, máris jobb egy kicsit.

Ja!!! Az előző bejegyzésben hirdetett strandfürdő valóban üzemel, tisztelt mindenki! Tessék minket látogatni! Lehet szaunázni, konditermezni, meg úszni, vagy csak punnyadni a jó meleg gyógyvízben. Úgyhogy: fürdőlepedőre, magyar! Irány a szóóna! Aki magyar, nálunk izzad. A többinek meg lukadjon ki a feneke. Több helyen is, például…     Mi meg bújjunk puha köntösökbe, vagy hágjunk fel gebeckedős tornaszerekre, csak hogy adjunk a velnesszfílingnek; meg utána a lazító sörözésnek, miegymásnak, ahogy tetszik! Csak gyüjjenek, hát, minél többen!

Mondtam: sűrítek…. Most már hátha gyakrabban tudok képernyőre vetni néhány jelentős sort a világ jobbulására. Bízzatok bene. Az ingyen van…

Maj’ még gyövök…         

Na, jól van… Hálidéj….

Mostanában nincs kedvem írogatni.

Gyertek Polgárra – Strandra!

Ott szokok lenni mostanság.

Meg más mindenféle emberek.

Élvezzük a latin hálidéjt.

Bocs.

Rövid vagyok.

Tömör.

Fáradt.

Csömör(lött).

KELL A REKLÁM, HEJ…

U.i.: Most már próbálok sűríteni a bejegyzéseken.

Türelem – a hosszú élet ritka!

Valami iszonyú lassú country szólt… és még szól bennem egy ideje. Mert megint kihagytam egy jó csomó időt, s nem írtam ide egy árva betűt sem. Ejnye, no! (önkritika) De a napokban annyi sz*r szakadt a nyakamba, hogy na… Nem, nem fogok itt panaszkodni, csak módjával, hogy kicsit ürüljön ki. Tisztuljon az a lélek-állat! Meg a világ minden gondja, meg azon felül is, meg satöbbi. Mi van?!

Majd máskor sírunk, barátaim. Most hagyjuk a fenébe az egészet. Tegyünk így – én is úriember vagyok: szarok az egészre.

Mert elvekenghetnénk, hogy miért is kell ünnepeinket meggyalázni nagyon magyar honfitársainknak; vagy miért kell nekem naponta politikával kelnem-feküdnöm. Meg egyáltalán… miért olyanokat dob ki magából az élet és viszi el őt valami más, de végleges??? Sok a miért, barátim. Túl sok. Válasz nincs is, csak úgy jönnek ezek…

Meg mennek és háborgatják az ember kicsi lelkét, hogy vesszen az meg a poklok kínjától. Csak legyen valami – és múljon el! Mert az már akkor történelem. Nem a mindennapi bánat és keserv.

Tehát: most negatív vagyok (voltam) és belenyugvó (tán meghunyászkodó is), de ez is elmúlik. Jön valami vidámabb.

Később folytatom – most pozitivizálom magam magam.

A fene sem sem gondolta volna, hogy ilyen lavinát indítok el…

De úgy látom, hogy az elmúlt hét blogszünetében is feltalálta magát mindenki. Ha másképp nem is, hát aranyveretű verselményekkel próbálta módosítani az amúgy sem egyszerű tudatomat. Nos, igaz, olcsóbb, mint az LSD. De mi lészen így az világgal??? Hát má mindenki ír, mint gép??? Tessék inkább olvasni! Eh, fránya népek. Ugye, senki sem gondolta, hogy büntetés nélkül megúszhatja azt, ha nekem verseket küldözget.

Én itthon tüsténkedem, hogy szebb legyen a bérleményünk, Ti meg kihasználjátok ezt a kis kihagyást és rögtön partizánkodtok. Ejnye! Most mindenki érezze magát legorombítva!

Tehát az elmúlt időszak mérlege:

1. Előszoba (t.i. folyosó) festés.

2. Kisebb egészségügyi pausa, mert fájt a hátam.

3. Konyha festés elkezdése.

4. Nagyobb egészségügyi szünet, mert fájt a hátam és a csípőm.

5. Konyha festés befejezése.

6. Egészségügyi pihenés helyett visszamentem dolgozni, mert letelt a szabim, pedig fájt a hátam, a csípőm és a térdeim is.

7. Nyolc nap tömény szívás a munkahelyemen, mert marha jó időt fogtunk ki. Az esős idő és az át-átvonuló melegfront miatt már a fejem és a mellkasom is fájt.

8. Pihenésként bútormozgatás, -szállítás, a kisszoba újrabútorozása, plusz a járulékos melók.

9. Még egy kis lomtalanítás, túlhevült, lomra éhes szomszédokkal körítve.

10. A csúcs: vasárnap DISZNÓVÁGÁS!!! (Elex, miből maradsz ki?!)

Eredmény: hétfőre szabadságot kértem…

Szóval, így pihen egy magyar úr. Csupa móka, kacagás, kalandokkal teli, izgalmas történések végeláthatatlan sora. Pöfff. Kifáradtam.

Szóval, így tessék itten kuruckodni! Én is inkább írogattam volna unalmamban. De…

Mindegy, hálátlan népek. Csak hátat fordítok és tessék… Gyönnek a rímek (?) szakadatlan.

Jól van, na. Most megyek csöppet pihenek, aztán folytatom – nemsoká’…

Nos, igen. Csak ír, meg ír – de írrral nem szolgál… Hát ilyen ember ez az ember. Ejnye, no!

Aztán csak a panszáradat a népektül, hogy fáj nekik a nagy élet, meg minden sz*r, amiről azt mondják, hogy mindez vele jár – úgyhogy Te csak éljél, fiam, ha beledöglődsz is… Segítség, hogy ezeket elviseljük, meg nincsen szál se. De az élet kegyetlenségében is látni kellene a szépséget. Tudom, mazochizmus, de tán mégiscsak megy némelyeknek. Arnold Schwarzeneggerbe is beleszeretett valaki egykoron… Pedig, az már…na… Ám, hogy miképpen lehet rávenni az ember fiát arra, hogy ÉLJEN, az nehéz feladat, tán lehetetlen is. “Én olyat nem is tudnék” (Forrest Gump). De vannak módok arra, hogy elviselhetőbbé tegyük a létet – erre volt egyik példám a paraszt-velnessz -, vagy egyszerűen csak túléljük az életet.

Én meg itten a Neten csak próbálkozom – legalább nekem jobb legyen. Próbálkozom és talán sikerül is pár percre azoknak is gyógyulást okozni, akik csak olvassák ezeket a bejegyzéseket. Mert nem kell itten rögtön világmegváltani, elég, ha egy rövid időre engedjük, hadd rohanjon nélkülünk. Hát, én sem akarom itt a megváltót játszani -úgysincs olyan jellegzetes arcszőrzetem és hajzatom-, s nem fogok küzdeni a globalizáció ellen – az interneten? már ne haragudj!-, mint sok híres ember, popsztár, miegymás egyedek. Akik a globalizáció minden vívmányát felhasználják azért, hogy tudassák antiglobalizációs nézeteiket. Mint amikor Thürmer Gy. -most már kommunista- munkáspárti elnök a McDonald’s-ba hívja össze a taggyűlést – hogy egyem meg őket… Tehát ez nem a nagy vekengések oldala a hatalmas nagy dógokról, ez csak egy kis blog a sok között, ahol felmerülhetnek mindennapi problémák, s talán néha egy-egy lehetséges megoldási kísérlet.

Van, aki könyvet ír és ad ki. Van, aki zenéket, dalokat szerez és játszik el rengeteg sok ember előtt… és van, akinek ki van az összes mindene már az egésszel és nekiül blogot írni. Léteznek tehát kiugrási pontok. De nem kellene ezt ilyen véresen komolyan venni. ezek is csak aprócska kis lyukak, amiket nyitva hagyott nekünk a rendszer, adván egy kis reményt, hogy túl lehet élni, és hogy lám: azért vannak itt is lehetőségek, bármi megfogható és saját képünkre alakítható “és csak azért van zárva, mert zárható“; szóval, hogy akár a miénk is lehetne a világ. Óh, balga ember! Szemeden hályoggal. génjeidben tagadással – mi a fenét képzelsz magadról???! Hogy netán tehetsz bármit? Vagy tényleg azt csinálhatsz, amit akarsz? Felnőnél végre? Elfelejtenéd a meséket? Azokat, amiket meghasonlott, szolgalelkű tanítóid égettek beléd… Akik könyvből tanították neked a szabadságvágyat, és fűtött szobákban forradalomról meséltek neked – közben-közben finom borokat kortyolgatva. Eredj már!

Félre minden forradalommal és gyanúsan szép ideákkal. Ki velük az ablakon – legyen ez a szórás szabadsága! Tovább a lenini (ma már Muskátli !) úton – és próbáljunk nem belepusztulni.

Kedves illúzióvesztett sorstársaim!

Hinni kell a lottóötösben, meg a mikiegérben és mindenki barátjában: szupermenben! Más nincs. Csodavárás? Ugyan… ez ma a realitás. Nem, mintha ennek örülnék. De észre kell venni, hogy a táplálékláncban is milyen mélyre süllyedtünk. És ha már megesznek, hát hadd legyen. Kapjanak be, faljanak fel – bekaphatják! De azt hinni, hogy az oroszlán torkában csúnyákat mutogatni, vagy szidni az oroszlán anyját hősi tett, botorság. Hiszen mire odakerülünk, már mindenki hátatfordított – és a tévét bámulja, mert ott minden élesebben látszik, ha nem is tisztábban. Meg ott aztat is megmondják, hogy tulképpen itten mi is történt a maga igaz valójában. Mert már rég itt tartunk. De ne ríjjon a pittyünk, mer’ ezt is mi tettük saját magunkkal.

Úgyhogy nem fogok én itt gyógyszert adni az élet ellen. Nem tudom kézrátétellel gyógyítani az üszkös testrészeket. És már nem is nagyon akarom. Csak próbálkozom néhány – nem túl kenetteljes – dologra rányitni a szemét, annak a cskélyszámú emebernek, akik még olvasnak is a neten, engem.

A mai gyógyító zene: Malacka és a Tahó – Az gáz!

Ajánlott irodalom: Budapest utcajegyzéke.

Ajánlott lenne végre harapni pár falatot.

Úgyhogy: “csak haladjunk, mert a hal adja a másikat”!!!

Ja!!! Mai feladvány:

Mi volt a halakkal az Özönvíz idején? Noé akváriumot is épített?

A megfejtéseket elküdhetitek bárhová.

Belenéztem a blogodba – gondoltam  kölcsönös és érdekmentes leszek. Verseidnél megálltam egy rövid időre…hümmm…. De az elemzések majd inkább máskor. Most egy kis személyes segítség. Egy zsenge boldogult lyánykoromból:

Robbants szét egy agyat

Hogy beszórjon egy falat

Neked is jut egy falat

Adok bort, kenyeret, meg halat

            (Jézus-mánia ‘99.)

Bocs!

Ja, egyébként meg tessék gyógyulni megfelé!!!

Ne drogozz – blogozz!!!

Az idei Szigetről egy igen jó fotó. Amin engem láthattok a “paraszt-velnessz” gyakorlása közben. Az eljárás lényege maga a tudatos semmittevés cigi-sör-kávé szabadon válsztott elemek közbeiktatásával. Ha közben többezer watton szól a Kispál, vagy Manu Chao, akkor igazán hatásos a gyakorlat. Megjegyzem Csepregi Éva, vagy Uhrin Benedek hallgatása közben inkább maradandó idegi károsodásra számítsunk, ne lelki gyógyulásra. Ezért ezeket a megoldásokat nem ajánlanám még kezdőknek sem. Ha jól csináljuk: teljes testi-lelki felfrissülés garantált – alkalmi alkoholfogyasztóknak viszont még rá kell számolni a “másnap”-gyakorlatot (lásd még: katzenjammer after party!), de edzettebb sorstársak egy-két nap alatt belejöhetnek ezen gyönyörű sportág gyakorlásába. Így felejthetjük el kis időre munkahelyi fáradalmainkat (főnök-hülye, kolléga-lustadögalkoholista, kollegina-aztabüdöskurváját), házasságunk nehézségeit (mitakarmármegintezanőstény), valamint bármit, ha elegendő alkohol tartalmú italt tudunk bevinni szervezetünkbe tartósan, némi stabilizáló kávéval és sok-sok nikotinnal körítve. Tömény szeszeket nem ajánlanék. Egyrészt áraik miatt, ami tönkreteheti gyakorlatunkat – ha folyton az egyre laposodó pénztárcánkra gondolunk, másrészt a töményitalok gyors bomlásának köszönhetően, pont az ellenkezőjét érhetjük, mint amiért elkezdtük a paraszt-velnesszt. Hiszen a másnap-utógyakorlat hosszabb ideig fog tartani, mint maga az elérni kívánt lelki felfrissülés. Tehát dupla defecit – akkó’ meg minek…

Jómagam ezen gyakorlatokat évi rendszerességgel végzem, de akkor egy héten keresztül – a Sziget Fesztivál kerettein belül. Ilyenkor nyugodtan reggelizhetünk Pilsner Urquellt, vagy Drehert – kedvesünk nem fog megkorholni érte. Egyre vigyázzunk: Ő nehogy kedvet kapjon a paraszt-velnesszhez! Mer’ akkó’ ki fog a sátorba cipelni?!

További jobbulást mindenkinek!!!

“Semmi és puszta, puszta és semmi

                                    csak erről tudunk híresek lenni”

                                        (Müller Péter Sziámi)

Reakció erre:http://www.origo.hu/itthon/20070924-ujtikos-a-foldi-paradicsom.html

http://www.origo.hu/itthon/20070924-ujtikos-a-foldi-paradicsom.html?pIdx=1

Elex barátom küldött két linket, és én időt-fáradtságot nem sajnálva elolvastam az ott leledző cikeket – a világ jobbulására és magam vidulására. Ezekben a cikkekben egy kisfalut, bizonyos Újtikost emlegetnek és festenek le mint a földi paradicsomot. Nos, úgy látom végre már elérkeztünk arra a pontra, ahonnan (úgy gondolnánk) az emberi butaság már tovább nem mehet. De a csodákban hinnünk kell a mai világban!

Gondolom a cikket olyan emberek írták, akik kb. úgy vizsgáztak le kutatásmódszertanból, mint én a főiskolán – t.i. azóta megszűnt hallgatói jogviszonyom a Nyíregyházi Főiskolával, az utolsó félévem az államvizsgával ott lóg a levegőben. De nekik akadt módjuk arra, hogy tudományos értekezésüket közreadják. amióta internet van: mindenki találhat módot és lehetőséget szellemi termékeinek közzétételére. Hál’ Istennek (??) cenzúra nélkül. A gondom az, hogy a második linken található írásban azt is elmagyarázza, tudományos kutatásoktól meg nem szokott emberi egyszerűséggel, hogy miként is jutottak erre a fatális következtetésre – miszerint Újtikos a földi paradicsom, a “legpöpecebb” hely az országban. Nem baj, gondoltam volt már rosszabb is – ahogy Apám szokta mondani: Nagy a Jóisten állatkertje, csak alacsony a kerítés, oszt’ minden jószág kimászkál. Elmentem volna emellett is csendben, minden szó nélkül, ha éppenséggel nem lennék érintve a témában bizonyos történelmi okok miatt.

Az igazi gond az, hogy több szálon is kapcsolódom az adott településhez. Elsősorban az a tény, hogy a szomszéd faluról van szó – és ily’ módon elég jó rálátásom van az ottani dolgokra. Volt szerencsém a faluhoz többször is – nekem nem kell bemutatni. Több ismerősöm, sőt családtagom is kapcsolatban van Tikossal, mint munkájuk helyével – innen is több információm származik, mint a cikkek írójának. Továbbá: egy kistérségi társuláshoz tartozik lakhelyemmel, tehát…. Én nyertem!

Azt, hogy Újtikost földi paradicsomként tüntetik fel, nem igazán lep meg; évkkel ezelőtt ugyanis már szóba jött ez a név, csak akkor egyfajta lottó-őrület kerítette hatalmába a népeket. Történt pedig, hogy a kilencvenes évek dereka táján valamilyen statisztika kimutatta, hogy az adott helyen viszonylag sok lottónyeremény talál gazdára. Vagyis, az országos átlagot tekintve, nagyobb a nyerési lehetőség ezen szerencsjáték esetében, mint bárhol máshol kicsiny hazánkban. De nem lett itt vége, hiszen magunkat, magyarokat ismerve, beindult a “lottó-lavina”, mert egyszerre mindenki itt akarta megvásárolni nyereményszelvényét – ezzel együtt szerencséjét. Ennek az öngerjesztő folyamatnak több következménye is lett: első körökben a szerencsehullám még magasabbra hágott, azon egyszerű oknál fogva, hogy rettentően sok szelvényt adtak el ezen kis helyen és a település lélekszámát figyelembe véve (ám a tranzit-lottózóktól eltekintve) még jobban megugrottak a számok a statisztikusok előtt. Egy időre… Utána jött az, amit csak a teljesen balgák nem gondoltak volna: elkezdett csendesedni a falusi lottóláz, mert csökkent a nyerések száma – hiszen azt már az egy helyen eladott szelvények számához viszonyítva számolták ki, az arra szakosodott emberek. Volt lottóláz, nincs lottóláz. NAHÁT…. Ez aztán szépen visszavetette a falu idegenforgalmát, ezzel együtt a helyi “GDP” is lecsökkent a régi szintre. Mert amíg a láz tartott jól ment a kocsma, a bolt, minden. Volt értelme reggel felkelni és ÉLNI Újtikoson. Dehát minden véget ér egyszer.

Jó lenne azért azt is tudni, hogy a tanulmány szerzője nem újtikosi-e véletlenül… Mert ilyen esetben szó lehet akár a helyi village-management tudatos imázsépítő munkájának egy jól kidolgozott részéről. Ebben az esetben nincs semmi kivetnivalóm a cikkekkel kapcsolatban. SŐT! Hajrá, Újtikos!!! De ha a szerző ténylegesen az általa leírt módszertan alapján érkezett el a faluhoz, és a földi paradicsomként aposztrofált őrülethez, akkor csókoltatom a magyar felsőoktatást. Így már nem is akarok nyíregyházi diák lenni többet (Nyilas Misi meg viheti a pakkját, oda, ahol a Nap nem éri többé).

Nem derült ki számomra, hogy a szerző milyen hosszan tartózkodott a  településen. Mert, ha csak addig, míg autóval végigért a főutcán (kb. két perc ellenszélben), akkor marha gyorsan kellett jegyzetelnie – amiért viszont (mint sportteljesítményért) jár egy főhajtás. Ha viszont rádobott egy bő félnapot a témára, szeretném megkérni T. szerzőt, hogy keressen az életben más területet (talán a faipart ajánlanám), mert ha ilyen mélyen ássa bele magát tudományos munkáiba, nagy és csúnya meglepetések fogják érni.

Tudom, falusilag kissé elfogult vagyok. Ugyanúgy, mint gyermekkori barátom, aki ezen cikkeket ajánlotta. Ezért is történhet az, hogy az ún. faluról írott dolgok néha felbőszítenek. Bár az is igaz, hogy azzal, hogy “ebben a faluban is magas a munkanélküliség; olyan kevés jövedelem jut egy főre, hogy az már több főre jut; hogy a néni-bácsinak a kertjében kell mindent megtermeszteni, mert nincs pénze a bótban megvenni; hogy autó sem jár az utakon, mer’ nincs olyan a faluban (a polgármesteren kívül), aki egy járművet fenn tudna tartani…. Hát, igen. Ennek valóban nem lenne hírértéke a magyar médiában. Mindegy, azért valamit csak írtak a szomszédokról.

Ám, ha lehetne, máskor tessék mögé nézni a fehérre festett kerítéseknek. Tanítottak, tanítanak a felsőoktatásban szociológiát is – tessék a tanulmányokat hasznosítani a mindennapokban (sokba került az a diploma!)!